A minap járta be az alábbi chart az internetet, amelyből könnyű levonni a következtetést, miszerint mennyivel jobban megérte a kétezres évek elején egy Patek Philippe órát venni, és azt tartani húsz éven át, mint az amerikai gazdaságot leképező, az Egyesült Államok ötszáz legnagyobb vállalatát tömörítő S&P 500 indexbe fektetni.

Ha valaki laikusként ránéz erre az ábrára, akkor csak az jön át neki, hogy az 1.521 százalék több mint a 440 százalék, azonban szerintem érdemes árnyalni a képet. Az órák körül az elmúlt években hatalmas hájp volt, egyes modellek a megnövekedett kereslet és a sok éves várólista miatt akár a bolti ár többszörösén is forogtak. Ebben a környezetben egy nem szabályozott másodpiacon irreálisan magas árak is kialakulhattak. Ebben az esetben pedig egy olyan svjáci manufaktúráról beszélünk, amelynek még az acél modelljei is élen jártak az elmúlt évek őrületében.

Az órák esetében is – hasonlóan más műtárgyakhoz – egyes modellek felkapottabbak mint akár egy másik ugyanattól a gyártótól, pláne, ha az adott modell limitált vagy akár már abba is hagyták a gyártását.

Az elmúlt egy év pedig pont attól volt hangos, hogy akár 20-30 százalékot is esett egyes órák ára, ami a megtépázott gazdaságokat nézve nem is meglepő, a kereslet alábbhagyott irántuk. Habár ez egy másik Patek Philippe széria, a visszaesés az alábbi ábrán is látványos.

Az órák esetében – csakúgy, mint a festmények vagy akár az old timer autók esetében – is igaz az a mondás, akkor lehet eladni, amikor van piaca, azaz a likviditásuk korlátozott. Ha mégis gyorsan el kellene adni, akkor bizony jelentős diszkonttal kell számolnunk. Azt elismerem, hogy a fenti ábra elég impresszív, ugyanakkor egy likvid, transzparens árazású diverzifikált befektetést összehasonlítani egy órával félrevezető lehet.