Az utóbbi néhány évben elő-előfordult, hogy nyilvánosan bátorítottam a befektetőket az aranykitettség folyamatos tartására a portfólióikban. Ezért tulajdonképpen nem hibáztathatom azon kedves ismerőseimet, akik egyre sűrűbben hívnak fel azzal, hogy nem kellene-e már eladni az aranyat ekkora emelkedés után. Már csak azért sem hibáztathatom őket, mert a többségüknek az arany eddigi árfolyamának csúcsa környékén kezdett igazán viszketni a tenyere, tehát jó érzékkel gondolták úgy, hogy realizálniuk kellene a profitot.

A probléma jól ismert, örökzöld kérdéshez vezet. Nevezetesen ahhoz, hogy mi minősül befektetésnek, és mi minősül tradingnek, vagyis kereskedésnek. A kétféle tevékenység szétválasztása szakmai kérdésként sem feltétlenül egyszerű feladat, de a gyakorlati jelentősége óriási lehet. Egy kegyetlen törvényszerűség miatt a dolog vérre megy:

BEFEKTETNIE MINDENKINEK ÉRDEMES (LENNE), AKINEK VAN MIT, KERESKEDNIE PEDIG A LEGTÖBBEKNEK NEM LENNE SZABAD.

Az arany súlya a portfóliókban természetesen már csak az egyes eszközök árfolyamának relatív változása miatt sem lehet fix, nem nagyon van értelme ideális súlyról beszélni. Egy masszív felértékelődés éppen úgy indokolhatja a kitettség csökkentését, mint egy deviza, egy részvény, részvénykosár vagy bármilyen egyéb eszköz esetében. A befektetés vs. trading szempontjából az arany esetében a kulcsszó a súly csökkentése vs. a kitettség teljes likvidálása, azaz az összes aranyunk eladása. Ha az utóbbit tesszük, akkor szerintem éppen kereskedünk az arannyal, ha csökkentjük a súlyát a portfólióban, akkor talán befektetési döntést hoztunk.

A kérdés attól válik élessé, hogy egy teljesen likvidált kitettséget lélektani értelemben meglehetősen nehéz újra felépíteni. Hiszen a kitettség „visszavásárlásának” pillanatában a korábban fejben beírt, elhatárolt, megünnepelt, sikerélményként elkönyvelt profit egy része „eltűnik”, ez pedig olyan jelentős gát, ami miatt a pozíció végül sok esetben nem épül vissza.

Különösen így van ez, ha az árfolyam felfelé távolodik az eladáskor látott szintek környékéről. Ha eladtuk azt a bizonyos fabatkát, aranyat, részvényindexet, bármit, amit egyébként szívesen tartunk hosszú távon, és a fabatka árfolyama esett, akkor jó szívvel vásároljuk vissza olcsóbban – csak gyakran túl sokáig várunk, hogy „még olcsóbban” vásároljuk vissza. Ha azonban feljebb megy a fabatka ára, mint ahol eladtuk, akkor már profi vagyonkezelőknek is komolyabb lelkigyakorlat ugyanazt a kitettséget visszaépíteniük a portfólióba (hiába billen később egy ilyen megoldás javára a szakmai megfontolások eredője).

Ugyanez a lélektani probléma sokkal kevésbé érvényesül, ha nem teljes egészében likvidáltuk azt a bizonyos pozíciót, hanem csak csökkentettük, például a felét vagy a harmadát adtuk el. Ha a fenti pszichés meghatározottságok nyomán – kereskedési szempontból jó eséllyel ideális helyzetben – teljes egészében likvidáljuk az alapvetően befektetési logikával összeállított portfólió amúgy hosszú távon is vonzó komponensét, akkor nagy eséllyel hosszú távon kitolunk magunkkal.

Az történik, hogy sosem „vesszük vissza”. Vagyis az eszközben lévő értéket – felértékelődési potenciált, esetleg más eszközökkel szemben mutatott alacsony szintű vagy akár negatív korrelációt biztosító diverzifikációs lehetőséget – egészen egyszerűen elveszítjük. Fájdalmasan hosszú időre, akár örökre. Természetesen nagyon is életszerű az a lehetőség is – és itt már csak a tudatosan kereskedni is akaró kedves olvasókhoz szólok –, hogy ugyanabban a termékben egyidejűleg a befektetési természetű kitettségünket is menedzseljük, és egyidejűleg kereskedünk is. Az arany esetében én például mindkettőt gyakorlom, ilyenkor a saját összezavarodásunk megelőzésére nagyon jó eszköz a külön alszámla vagy akár külön szolgáltató igénybevétele: befektetés az egyiken, trading, kereskedés a másikon.

AZ OSTOBASÁGIG MENŐEN EGYSZERŰNEK TŰNIK, MÉGSEM ÉRTELMETLEN ÉSZBEN TARTANI: HOSSZÚ TÁVON AZ ÉR EL NAGY HOZAMOT AZ ARANNYAL IS, AKINEK VAN. AKINEK MINDIG VAN.

Aki nem dobálja el az összeset, csak azért, mert éppen nagyon gyorsan nagyon sokat emelkedett az ára. Az idei 60 százalékot az kereste meg rajta, akinek az összes megvolt az év elején a tavalyi készletéből. Mindig van, aki ügyesebb és szerencsésebb az átlagnál, pont jókor ad, pont jókor vesz – de ha valaminek, akkor az aranyban meglévő kitettségnek a logikája homlokegyeneset ellenkezik a hektikus ugrabugrálás ritmusával.

Végül egy technikai információ, amelynek a közlése miatt e hírlevél olvasóinak többségétől elnézést kell kérnem, hiszen tudják jól, de mindig vannak a befektetések világával újonnan ismerkedők, akik számára hasznos lehet. Aranyat nem úgy építünk a portfóliónkba költséghatékonyan, hogy aranyrögöket, érméket, ékszereket, rudakat veszünk, és lebetonozzuk egy ládikában a pincében vagy belevarrjuk az ágyneműbe.

Az arany árfolyamát pontosan lekövető értékpapírok garmadája áll rendelkezésünkre, köztük olyanok is, amelyek mögött fizikailag megvásárolt és tárolt arany van, ezek megvásárlásával és tartásával nagyon olcsón, nagyon költséghatékonyan, tartós befektetési szerződéssel akár adómentesen tudjuk kihasználni az aranyban lévő értékőrzési potenciált. Mindenesetre a címben feltett kérdésre, mely szerint kinél is van az arany, a válasz mindig az, hogy annál, aki nem adta el.