Belváros. Parkolnék a biciklimmel, de a belső udvarban nincs hely. Nem akkora öröm ez, mint amekkorának tűnik, mert a biciklik nyolcvan százaléka évek óta porosodik itt. Végre találok egy üres parkolót. Két nap múlva ott a cédula, hogy ez az „ő helye”, hiszen a biciklitámaszt a saját költségére építette alig hat évvel ezelőtt. Jó, de csak a támasz egyik oldalát használja és azt is porosodásra – kinek jó, hogy a másik oldala üres? Ez őt nem érdekli, álljak el onnét, az az övé, papírja is van róla. Papírja tényleg van, elküldte a támaszépítés számláját.

Kertváros. Parkolnék az autómmal, de a szomszéd meglehetősen precízen áll két helyen az egy szem autójával. Miért? Mert a háza előtti füves részt a saját költségén betonoztatta le, like a boss. Más a fölösleget se használja! Még az oda lerakott elektromos rollert is gondosan odébb tolja. Hiszen az az ő helye(i). Portás önkényuralom.

De vajon igazuk van? Jogilag nincs: nem lesz az utca vagy a közös udvar egy darabja az enyém, csak mert lebetonozom. A közgazdaság sem áll a portások pártjára. Mi egy parkolóhely értéke? Amennyit a vevő fizet(ne) érte. Mondjuk havi pár tízezer forint. Egészen biztosan jóval több, mint az építési költsége, hiszen a tér közben szűkös erőforrássá vált. Talán a parkolóhely építési számlája mellé azt is be kéne mutatni, hogy mennyiért vette meg az illető a helyet a közösségtől.

Mi tudja megállítani az urbanizációt? Például ha elfogyott a hely. Gazdasági szempontból a városokat azoknak kéne lakniuk, akik a munkaerőpiac aktív részesei, különben rengeteg GDP-t (teljesítményt, technológiai fejlődést, pénzt, fogyasztást, adóbevételt, nyugdíjat, várható élettartamot, örömöt és bosszúságot) veszítünk. Ennek ellenére ezen a területen is valami hasonlót láthatunk, mint a biciklitárolómnál.

Valaki – vagy a felmenői – évtizedekkel korábban elfoglaltak egy lakást és most ragaszkodnak hozzá.

Ugyan már kihasználatlan az a nyolcvan négyzetméter az egy szem lakóval, de az az övé és kész. A parkolóhiénákhoz képest jobban áll, mert ő valóban kifizette az árát, bár itt is igaz, hogy maga a hely azóta a gazdaság (a társadalom) számára sokkal értékesebb lett. Itt már az olvasók egy része nyilván szívrohamot kapott, másik része meg a feljelentést gépeli, pedig angolul még kifejezés is van arra a jelenségre, hogy az ember gazdasági és öregedési okokból költözik: downsizing – azaz kisebb lakásba költözni a szükségtelenül nagyból. Nem a megszokott lakás az otthonom, hanem az optimális.

Nem a megszokott lakás az otthonom, hanem az optimális.
Forrás: Getty

Hogyan lehet ezt humánusan ösztönözni? Persze amellett, amit a piac már amúgy is ad a 100 millió forintos belvárosi lakás 50 milliós külvárosira cserélése esetén. Talán úgy, hogy a lakástámogatást nem a fiataloknak kell adni szavazatgyűjtés céljából, hanem az időseknek abban az esetben, ha a város közepéből a szélére, vagy még kijjebb költöznének. Az eredmény? Nagyobb kínálat miatt felpezsdülő lakáspiac, rugalmasabb munkaerőpiac miatt felpezsdülő gazdaság, lsd. urbanizáció. És persze az éhhalál széléről elterelt nyugdíjasok. A fent említett, szívrohammal küszködő olvasónak üzenem, hogy a költözés nem embertelen, rengetegen csinálják boldogan.

Ne a nyugodtabb lakhelyre költözést hívjuk katasztrófának, hanem a havi 205 ezer forint átlagnyugdíjból tengődést.

És segítsünk havi 100 ezer forinttal annak, aki átköltözik kevésbé frekventált helyre. Otthontámogatás, csak másik demográfiai csoportnak. Fedezet lenne rá, hiszen ezzel – ahogy azt említettem –, felpezsdítjük a gazdaságot, szemben például a vidéki CSOK kártékony jellegével.

Tényleg arra célozgatok, hogy költöztessünk embereket, hogy jobban menjen a gazdaság? Csak mert az mindannyiunk érdeke? Durván hangzik? Pedig gyakran történik ilyesmi. Nagy előnye, hogy mivel gazdaságilag üdvös folyamat, ezért busásan meg lehet fizetni az elszenvedőjét. Mondjuk mikor egy irodaház-, autópálya- vagy vasútépítés miatt bárhol a világon megveszik az útba eső házamat. Még ha ott is lakom. De ilyesmi folyamat a belvárosi bulinegyed létrejötte is – erről a maradni vágyó nyugdíjasok képviselőjével 2023 őszén vitáztam is egyet.

Érzelemmentes megoldások

Van egy elméletem: aki érzelmileg érintett egy problémában, az nem szólhat bele a megoldásába, és sokkal jobb hely lesz a világ.

Fájdalmas vesztese lennél egy magasabb adókulcsnak? Akkor te nem szólhatsz bele az adórendszer változásaiba. Nagyon szeretnél, vagy nem szeretnél otthonról dolgozni? Akkor ne te dönts a vállalat home office napjainak számáról. Félsz a Covidtól? Te nem dönthetsz kötelező maszkhordás kérdésében.

De van olyan, aki ne lenne érzelmileg érintett? Olyan van, aki sokkal kevésbé. Például részben erről szól a bírói szakma: két érzelmileg érintett fél átadja a döntést valaki olyannak, aki objektívebb tud lenni.

Aki érzelmileg érintett egy problémában, az nem szólhat bele a megoldásába.
Forrás: Getty

E hírlevélben részleteket szerettem volna felvillantani egy problémából, amiről nem szokás érzelemmentesen gondolkozni. Azaz gondolkozni. Hátha bármit segít. Bár erősen kétlem, hiszen a gyűlölet, az irigység, vagy a félelem (pl. a változástól) populárisabb tanácsadók szoktak lenni. Azért nem mindenkinek: a bulinegyed környékén lakók kétharmada csak elköltözött egy csendesebb környékre. Rájöttek, hogy nem az a boldogság, ha egy helyben élem le az életem, hanem az, ha mindig ott, ami a legmegfelelőbb – így gazdagabban és boldogabban élünk, míg meg nem halunk.