A hegy másik oldala

Évekkel ezelőtt olvastam Bill Perkins Halj meg nullával című könyvét, ami igen nagy hatással volt rám. A szerző alábbi ábrája látványosan világít rá egy gyakori és rendkívül súlyos problémára:

Robotpilóta üzemmódban gyűjtögetünk, miközben élethosszig annyira rettegünk attól, hogy kifuthatunk a pénzből, hogy végül „elfelejtünk” hozzányúlni a tőkéhez, így a vagyonunk egészen a halálunkig nő.

Mivel az összegyűjtött dollárösszeget nem vésik rá a sírkövemre, indokolt lenne egy bizonyos ponton „használatba venni” a pénzügyi tőkét, és egyszerűen szólva: végre élni belőle, az általa adott lehetőségekkel. Ezt mutatja Perkins sötétebb, „optimális” görbéje, bár én az IBK-s „Veled íródik Dávid új könyve” workshop keretein belül jobban szeretem az alábbi egyértelműbb ábrázolást:

Ha nem a vagyonmaximalizálás a célod, hanem egy élményekre optimalizált, tartalmas életet szeretnél élni, akkor menthetetlenül el kell jönnie egy pontnak, ahonnan már nem növekszik tovább a vagyonod. Ez a vagyoncsúcs választja el a felhalmozási és felélési életszakaszokat.

Perkins szerint az ideális csúcspont valahol 45 és 60 éves kor között lehet, attól függően, hogy mennyire élt valaki „hardcore” gyűjtögető életet az első szakaszban. Minél feljebb csavartad a megtakarítást és befektetést az első félidőben, annál hamarabb indokolt váltani. Ilyen szempontból én abba a csoportba tartozom, akinek akár már 45 éves kora közelében más sebességbe kellene kapcsolnia. (Elég közel van: 2027 márciusában – rám jellemző módon – ilyesmi gondolatokkal fújom majd el a gyertyákat a tortán, hacsak addig nem alkotom meg azt a tervet és rendszert, amivel minden szempontból nyugodtan alszom.)

Mi a gond? Kérdezhetnéd, ahogy sok közeli ismerősöm is értetlenül meredt rám, amikor erről beszéltem. Egyszerűen összefoglalva:

Ami felvitt a csúcsra, az nem hoz le onnan. Más kvalitások, más érzelmi beállítottság szükségesek a vagyon felépítéséhez, mint a tudatos, tervezett feléléséhez, a gazdagság megéléséhez. Ez a váltás pedig nem megy egyik pillanatról a másikra, varázsütésre.

A vagyon növekedésével a matek ugyan változik, a pénzzel kapcsolatos érzések, a pszichológia viszont nem annyira. Legalábbis magától nem. Sokáig nem szenteltem ennek különösebb figyelmet, mivel úgy voltam vele, hogy amit részvénybe fektetek, ahhoz soha nem tervezek hozzányúlni. Ahogy a korábbi élettársam fogalmazott: „örökre bezárom oda azt a pénzt”. Abszolút semmi gondom nem volt ezzel a hozzáállással, egészen a közelmúltig. Mára viszont megérett bennem, hogy kifejezetten szeretnék egy hidat építeni a rendelkezésre álló vagyontömeg és az életvitelem között.

Nem minden a matek

A kérdés szakmai hátterét elég mélyen ismerem. Írtam is korábban a széles körben hivatkozott 4%-os szabályról (illetve az általam alkalmazni tervezett verziójáról), az IBK-s workshop hetedik moduljában pedig darabokra szedem az elterjedt tévhiteket.

A problémát nem az okozza, hogy ne tudnám: akár holnaptól elkezdhetném kivenni évente a befektetett tőkém 3%-át, és szinte biztosan nem fogyna el a pénzem életem végéig. Hosszan sorolhatnám a modellembe beépített biztonsági ráhagyásokat, de olyan szempontból semmi értelme nem lenne, hogy pont saját magamat nem győzöm meg. A gyerekkorban belém égett élmények ilyen racionális érveléssel nem felülírhatók. Másra van szükség…

Ha mélyen magamba nézek, be kell vallanom, hogy a „vagyoncsúcs” gondolatától is irtózom.

Jelenleg még elképzelhetetlennek tartom, hogy jó érzéssel nézzem, ahogy csökken, amit felépítettem. Ez a start mező, az alaphelyzet, amit tudomásul kell vennem. Innen gyakorlatilag egy halálugrással felérő sokk lenne arra kényszeríteni magam, hogy 2027-ben vegyem ki a teljes befektetett vagyonom 3%-át és éljem fel az adott évben.

Nem akarom, hogy ennyire rossz érzések kapcsolódjanak ehhez a váltáshoz. Sokkal inkább kalandként szeretném keretezni az egészet, ezért apró, fenntartható lépések sorozatában gondolkodom. Az áttörést az hozta el, amikor feltettem magamnak a kérdést:

Mekkora az az éves kivét, ami még biztosan nem sokkolna? Amivel nyugodtan aludnék.

Viszonylag gyorsan tudtam mondani egy olyan számot (százalékot), ami egyszerre teljesít két számomra (egyelőre) fontos feltételt:

1. Érezhető hatást gyakorolhat az életemre az adott évben. Tehát van értelme, mert ténylegesen megteremti a hidat a vagyonom és az életvitelem között.
2. Ugyanakkor a kivétele után is szinte biztosan növekedni fog a befektetett tőkém, mert a részvénytúlsúlyos portfólióm éves várható reálhozama ennél a százalékos kivét szintnél jóval magasabb.

Magyarul: a befektetett vagyontömegen nem fog meglátszani az a kivétel, ami még a jelen állapotomban sem sokkol, ugyanakkor életérzés szempontjából igencsak lesz hozzáadott értéke, mert például egy extra emlékezetes utazást bőven tudok belőle finanszírozni.

Arra jutottam, hogy ennek a kísérleti szakasznak az a szerepe, hogy a gyakorlatban cáfolja meg az „elfogy a pénz” gyerekkori hiedelmemet. Nem racionális érvek, hanem megélés szintjén kell cáfolatot találnom! Egyszerre kell jobban élnem a befektetett tőke egy részének kivétele által és azt látnom, hogy ezzel együtt tovább nő a vagyonom. Elkezdtem felélni, mégis egyre több lesz: ezt ez élményt keresem.

Ahhoz, hogy ezt aránylag nagy valószínűséggel (szinte biztosan) átélhessem, az induló hidam inkább a jobb oldali képre hasonlít majd, semmint a bal oldali San Francisco-i látványosságra.

Valahol el kell indulni, és ha nekem egyelőre egy ilyen szintű megoldás működhet, akkor ezt elfogadom és türelmesen figyelem majd a kapcsolódó érzéseimet, megéléseimet. Elvégre eddig még ilyen hidam se volt, „örökre el volt zárva az a pénz”, semmi nem kötötte össze a vagyontömeg és az életvitel partjait.

Terv 1.0

A kísérlet első felvonásaként azt tervezem, hogy a 2026 végén lejáró tartós befektetési számlámról (TBSZ) kiutalom majd a teljes likvid nettó vagyonom 1%-ának megfelelő összeget, a fennmaradó részt pedig „továbbküldöm” újabb öt évre dolgozni.

A kiutalt tőkét és a 2027-ben termelt jövedelmeimet el fogom költeni, ami elég tudatos tervezést igényel.

Az élethelyzetemből adódóan számíthatok még extra bejövő tételekre édesapám egyes hagyatékelemeinek pénzzé tételekor, ezekkel viszont lehetetlenség tervezni. (Ugyanitt focistadion és üveggyár eladó, többek között…) Ha és amikor érkeznek be ilyen extra pénzek, azok felét elköltöm, a másik felét viszont befektetem. Ezen kívül más forrásból nem tervezem tovább növelni a befektetett vagyontömegemet. Várhatóan nő az magától, amíg csak alacsony százalékos kivétekkel érzem komfortosan magam… és pont ez a megtapasztalás tud majd továbblendíteni.

Ahogy a Forbes is beszámolt a legnagyobb hibáimról , itt is kiemelem, hogy túl későn kezdtem el használni a TBSZ konstrukciót, de azért így is lesz már lejáró számlám az ijesztően közeledő vagyoncsúcs időpontja előtt.

Az a tervem, hogy megtapasztalom ezt a kezdeti, 1%-os éves kivételi szintet és a vele járó érzéseket, majd innen skálázom fel apránként a kivételi rátát, akár fél vagy egyszázalékpontos lépésközökkel. Szándékosan nincs kőbe vésett ütemtervem.

Nyitott kérdések, nehézségek

Felmerül természetesen jónéhány kérdés, hiszen ez a „kiveszegetős” műfaj teljesen új lesz számomra. Elsőként következzenek a technikai dolgok.

Egy tankönyvi példában sanszosan hasonló összegek lennének minden tartós befektetési számlán, a való élet viszont esetemben nagyon nem így alakult. Készítettem egy pillanatképet a TBSZ-es vagyon megoszlásáról, hogy érzékeltessem az aktuális helyzetemet:

A 2026 végére tervezett kivét még egyszerűen megoldható. (A 2021-es TBSZ lejáratakor a ki nem vett, „továbbküldött” rész összevonódik majd a 2026-os gyűjtőévű számlával, így összegszerűen ez utóbbi is rendben lesz.)

A 2027-ben nyitott TBSZ-emre viszont várhatóan csak a hagyatékos extra bevételek kerülhetnek, amikre azért is lenne szükség, hogy a 2022-es számla a kifutásakor kaphasson egy komolyabb „erősítést”.

Az IBK-s workshopban részletesen elmagyarázom a TBSZ-ek egymásra épülését is:

Ami ugyanakkor komolyabb fejtörést okoz, hogy a befektetett vagyonom döntő többsége egyedi részvényekben van, így évről évre döntést kell majd hoznom, hogy miből mennyit adjak el. Mennyivel egyszerűbb lenne a felélési életszakaszt passzív befektetőként, mondjuk egy részvény és egy kötvény ETF-fel megélni! (Nem mondom, hogy ezt szeretném csinálni, mert amíg a FALCON hírlevél üzemel, fontos szerepet szánok az egyedi részvényeknek a portfóliómban. Ezzel együtt kétségkívül nem egyszerűsíti az előttem álló helyzetet.)

Technikailag ugyan a lejáró TBSZ-ről tudok pénzt adómentesen kiutalni, ez azonban véletlenül se jelenti azt, hogy mindenképp olyan részvényt kell eladnom, ami azon a számlán van. A többi TBSZ-en ugyanis adóvonzat nélkül átrendezhetem a pozícióimat, így amit „kényszerből” eladok a lejáró számlán, azt egy másikon azonnal visszavehetem.

Jelenleg még a teljes likvid vagyonom 20-25%-a nem TBSZ-en van. Adódik a kérdés, hogy az ide beérkező osztalékokkal mi legyen. Ha azt mondom, hogy innentől a befektetett vagyontömegemet csak az extra (hagyatékos) tételek hizlalhatják, akkor a hozzáférhető osztalékokat is fel kell majd élnem.

Mi lesz, ha esik a részvénypiac?

Tipikus problémafókuszú gondolkodóként nyilván felmerült bennem már most, mit csinálnék az újonnan kitalált rendszeremmel, hogy érezném magam piaci összeomláskor. Alapbeállítottságomból adódóan a vérzivataros időkben mindig is agresszív támadójátékot játszottam, kétkézzel vásároltam. Ebből viszont a „második félidőben” visszább kellene vennem, ha tényleg élni szeretnék a vagyon adta lehetőségekkel, nem pedig öncélúan tovább növelni a befektetési számlák egyenlegét. (Nehéz lesz elboruló hangulatban mindössze portfólió átrendezésekre korlátozni magam. Az élethelyzetemhez passzoló, mostanra kimutatható kötvényarányom ugyanakkor kiváló opcionalitást nyújt majd.)

Idővel valószínűleg kialakul egy sávos pénzkivételi rendszerem. Olyasmire gondolok, hogy vérzivataros időkben 1%-os éves kivételi rátát alkalmazok, normál piaci hangulatban 3% körülit, extrém eufóriában pedig talán 4% környékit. Rá kell még ezekre éreznem. Az mindenesetre biztos, hogy a felfelé vezető úton is rendszerben szerettem gondolkodni, és ezt a hozzáállást az út második felére is meg szeretném tartani.

Hogyan tovább?

Amilyen visszafogott az induló tervem, esélyesen belátható időn belül jelentősen fel kell majd skáláznom az éves kivéteket, hogy ne szaladjon el nagyon a vagyontömeg. (A kamatos kamat hatás egyre durvább, elég sok példán keresztül szemléltettem ezt. Legjobb persze, ha a saját bőrödön tapasztalod meg.) Fontos viszont, hogy ezt a felskálázást már érezni és akarni fogom, a saját megtapasztalásom alapján. Legalábbis erre számítok, aztán meglátjuk, mit hoz az emberkísérlet…

Ez a bejegyzés erősen kilóg a sorból, mivel ma már sokkal kevesebbet tesz hozzá az életemhez 1-1 részvénykiválasztási döntés, mint az itt tárgyalt kérdések. Ráadásul hiába kértem nemzetközileg magasan jegyzett szakértők segítségét, mindenki csak a vagyonteremtés oldalát tanítja a képletnek, a felélési életszakasz kérdéseire nem igazán tudtak használható válaszokkal szolgálni. Jelenlegi kiemelt célom a felhalmozott vagyontömeg által biztosított lehetőségtér megélése, amire nyilván nem fogok azonnal tökéletes megoldást találni, de legalább elindulok a saját utamon, hogy felfedezzem ezt a területet is. Ennek megfelelően a blogon is esélyesek hasonló írások a jövőben. Szerencsére a kezdetektől csatlakozók közül egyre többen találják szembe magukat hasonló kérdésekkel.