Augusztusban egy Bloomberg felmérés során a jövedelmük alapján a leggazdagabb 10 százalékba sorolható amerikaiaknak mindössze a 25 százaléka érezte gazdagnak magát, miközben ugyanúgy 25 százalék a szegény kategóriába sorolta anyagi helyzetét. Akkor erről a jelenségről írtam egy posztot, és még talán sohasem kaptam egyetlen írásommal kapcsolatban sem ennyi visszajelzést.

A legfelső jövedelmi decilis elégedetlenségének a legfőbb okát a Bloomberg írásának a szerzője és én is a közösségi média térhódításában láttuk. Olyannyira, hogy Vidovszky Áron kollégámmal készítettünk is erről egy podcastet:

Egy hónappal az adás után pedig Ács Gáborral és Fazekas Bálint Euronics vezérigazgatóval a Forbes Flow kisszínpadán beszélgettünk erről az egyébként globális jelenségről. Ennek a beszélgetésnek a végén Gábor feltette a teljesen jogos kérdést, hogy egyéni szinten mit tudunk kezdeni ezzel a helyzettel, amire én a mim van, mim nincs kérdéskör őszinte végiggondolását jelöltem meg válaszként. A mai írás erről a kérdéskörről szól.

Mindenekelőtt azonban jöjjön egy idézet az ominózus augusztusi „Are You Rich?” című Bloomberg írásból, amelyben a szerző az amerikai társadalom 90 százalékához képest kiváló jövedelemmel való elégedetlenség magyarázatát adja meg:

A közösségi média soha eddig nem látott módon teszi egyszerűvé, hogy összehasonlítsuk a saját életstílusunkat a szomszédainkkal, a celebritásokkal, a profi sportolókkal vagy a régi egyetemi barátokkal az Egyesült Államok másik partján. Ez egy napi szintű bombázás – magánrepülőgépek, tékozló utazások, fancy ételek, lakásfelújítások és más csili-vili bemutatásai a feltűnő fogyasztásnak. Néhány klikkeléssel könnyen érezhetjük úgy magunkat, hogy nekünk nincs elég, különösképpen akkor, amikor az ultragazdagok egyre több és több pénzre tesznek szert, és nő a percepciója annak, hogy egyre több és több ember marad (a fogyasztási lehetőségeit tekintve) az út szélén.

A közösségi médiából folyó képi világ aktív követése permanens vágyébresztési eszköz a tartalomfogyasztó számára. Ráadásul duplán szűrt képi világról beszélünk. Egyrészt a Föld milliárdnyi tartalomgyártójából a jelenlegi pillanatban is sokmillióan azon ügyködnek, hogy egy olyan fényképet vagy kisvideót készítsenek el egy látványos helyen vagy látványos eseményen (vagy lehetőség szerint egy látványos helyen lévő látványos eseményen), ami tökéletesen jól mutat egy telefon képernyőjén a legfőképpen baráti vagy ismerősi tartalomfogyasztók számára.

Másrészt ezek az „alkotások” versenyeznek a közösségi médiavállalatok algoritmusainak a kegyeiért, ami által szinte teljesen garantáltan csak a leglátványosabb vagy a leginkább „betaláló” ismerős által készített képi világ jut el a közösségi média felhasználó telefonjára.

A hosszú évek óta tartó és milliárdnyi embertársunk által napi több órában történő “közösségimédia-élmény” végeredménye pedig nem más, mint olyan társadalmak, ahol az általános gazdagság ellenére mélyponton van az anyagi lehetőségekkel kapcsolatos elégedettség mértéke.

ENNEK AZ OKA PEDIG A VÁGYAK MENNYISÉGÉNEK DRASZTIKUS MEGNÖVEKEDÉSE, AMIVEL KÉPTELEN LÉPEST TARTANI SZINTE BÁRMILYEN EGYÉNI VAGY TÁRSADALMI SZINTŰ GAZDAGODÁS.

Emlékszem még a pillanatra, amikor a jógamesterem először beszélt azokról az ősi indiai filozófiai irányzatokról, amelyek szerint az emberi szenvedés legfőbb forrása a vágyakban keresendő, a szenvedés megszüntetéséhez vezető út pedig a nemvágyás. Ennek  elérése szürreálisan hangzik 2023-ban, de van lehetőségünk a vágyainkból eredő kényelmetlenségeink csökkentésére. Az egyik elképzelés szerint a vágyainkat ugyanis ketté lehet bontani a szívből jövő és az átvett vágyakra. A közösségi média képi világa pedig főleg ilyen átvett vágyakat generál az emberiségnek.

A LEHETŐSÉGEINK ÉS AZ EGYRE BŐVÜLŐ VÁGYRENDSZERÜNK ÖSSZEEGYEZTETÉSE PEDIG A FOLYAMAT SORÁN EGYRE GYAKRABBAN VEZET FRUSZTRÁCIÓHOZ.

Bár személyesen nem vagyok érdemi közösségi média felhasználó, de még így is sokszor érzem azt, hogy kvázi korlátlanul „ömlik az arcomba” az átvehető vágyak tömkelege, olyan képi világok, amelyek folyamatosan mutatnak valami új lehetőséget arra, hogy a jelenlegi helyzetemmel éppen ne legyek elégedett. Az így keletkező hiányérzeteimmel kapcsolatosan pedig gyakran mesélek pszichológusomnak üléseink alkalmával, aminek a kapcsán valamikor augusztusban egy érdekes feladatot kaptam. Az érdekességen túl még sokkal fontosabb, hogy a feladat őszinte elvégzése nálam komoly elégedettség és ezáltal életminőségjavító hatással bírt.

Az volt a feladatom, hogy egyetlen papírra írjak össze minden olyan dolgot, amit fontosnak tartok (tehát nem tisztán a pénzügyi-anyagi világ került kivizsgálásra) a mim van és mim nincs kategóriákban. A mim van kategórián belül meg kellett különböztetnem azokat a dolgokat, amiket értékelek is, és azokat, amiket nem értékelek eléggé. A mim nincs kategórián belül pedig azt, ami nem is kellene, és azt, ami kellene.

Ezután villámgyorsan át is léptünk azokon a dolgokon, amik vannak nekem és értékelem is őket, illetve azokon, amik nincsenek, de nem is kellenének. Ezekkel tényleg nem volt sok teendő. Ott maradtak azok a felírások, amik vannak, de nem értékelem őket, illetve azok, amik nincsenek, de kellenének.

Miután megcsináltam ezt a gyakorlatot és egy kicsit elmélyedtem benne, rájöttem napjaink egyik óriási társadalmi problémájára. Ez pedig nem más, mint a nem megfelelő fókusz kérdése, ami oly sok boldogtalanságot okoz a modern fejlett világban. Ami miatt az amerikai jövedelmi felső decilis tagjainak csak az egynegyede érzi gazdagnak magát.

Ez a nem megfelelő fókusz pedig magának a fogyasztói társadalomnak az alapvető működési mechanizmusából fakad, amely folyamatosan rámutat az úgynevezett „hiányosságokra” és erre igyekszik újabb és újabb fogyasztási lehetőségek kínálásával ideig-óráig tartó válaszokat adni. Hatványozottan igaz ez az elmúlt bő évtized hipermodern verziójában, ahol a fogyasztói társadalom központi idegrendszerének a szerepét átvette a televíziótól a közösségi média, az idegvégződések szerepét pedig a televíziókészülékektől a mobiltelefonok. Ennek köszönhető, hogy folyamatosan azon jár az agyunk, hogy mi kellene még nekünk, amink nincs. Emellett egyre kevésbé tudunk elégedettek lenni sok olyan dologgal, amink megvan, ám nem értékeljük őket eléggé. Ez a külső pszichés stimulációból fakadó általános kielégítetlenség a boldogtalanság komoly forrásává vált napjaink társadalmaiban.

Éppen ezért, amikor el kellett végeznem a mim van mim nincs gyakorlatot, akkor döbbentem rá, hogy mennyi mindennek kellene jobban örülnöm az életemben, és hogy relatíve mennyire nem számít ezekhez képest néhány kisebb-nagyobb hiányérzetem.

A már említett Forbes Flow beszélgetés legvégén Ács Gábor megkérdezte, hogy mennyivel vagyok boldogabb és elégedettebb azóta, hogy el kellett végeznem ezt a gyakorlatot. Egy-két másodpercnyi gondolkozás után jött is az őszinte válaszom, hogy sokkal. Éppen ezért mertem leírni ide ezt a kis történetet, mert a saját személyes tapasztalatom alapján úgy érzem, hogy tud ez a gyakorlat másokon is segíteni.