A világ meghódításának az egyszeri magyar startupper egy sneakerben, pólóban, baseballsapkában érkező befektetővel vág neki. A hittérítők lelkesedésével rendelkező, nagyon korai fázisban belépő angyalbefektetők, nemcsak biztatóan mosolyognak, hanem még egy kis pénzt is adnak az olykor inkább csak bátorító, máskor szakmai beszélgetések mellé.

A következő szint sokkal prózaibb: még kávézóban, de már ingben, esetleg zakóban érkezik a „seed” befektető. Ez a kör már sokkal nehezebb, hiszen recseg a magyar kockázati tőke rendszer: több pénz kellene, de nincs miből és nincs mire alapozni, ezért a legtöbb esetben ehhez már 2-3 befektetőt kell összeszedni.

Próbálkozik mindenki a matekkal, de az egyenletben kizárólag a kívánt eredmény a biztos, minden más változó. Így a klasszikus felállás sokszor kialakul: mindenki a másik befektetőre vár, ki fogja elsőként meghúzni a ravaszt?

Ha ezen (és még kismillió másik körön) túljut a csapat, végre elérkezik a „Series A” befektetési kör: a „most már tényleg komolyan vehetjük magunkat” korszak. Ahol a romantikát felváltja a DD, egy csontig hatoló audit. Fehér ingben érkeznek a kollégák és hierarchikus szervezettel kell kooperálni. A tárgyalások inkább vallatásra emlékeztetnek és több a táblázat, mint egy épkézláb mondat. Az alapítók ilyenkor már külföldi intézményt ambicionálnak. A fő kérdés az: kihúzza-e a folyamat végéig a cég vagy előbb áll földbe? Annyira keveseknek sikerül eljutni addig, hogy egyáltalán megpróbálja ezt a típusú befektetést összehozni, hogy a leszámolásukhoz elég a két kezünk / év.

Ami ezután jön – a „Series B” –, szinte legenda kategóriájába esik itthon. Akiknek sikerült, mint a Commsignia (15 millió $ 2023-ban) vagy a SEON (94 millió $ korábban), már vissza se néznek, olyan messze kerültek a magyar valóságtól. Jól is teszik, ez ma egy rendkívüli eredmény.

Kevés tőke és bizalmi válság

A magyar startup ökoszisztéma tehát tele van tehetséggel, jó ötlettel, lelkes csapattal – de amikor a korai fázisú lelkesedés után valódi növekedésről van szó, mintha falba ütköznénk. A régió egészében is jellemző a tőkehiány. A számok nem túl biztatóak: a Vestbee, az Eleven Ventures és az Invest Europe adatai alapján a régióban jelentősen visszaestek a deal-számok és különösen a nagyobb, késői fázisú körök száma zuhant, miközben a finanszírozási összeg negyedévről negyedévre erősen ingadozik. A késői fázisú finanszírozás számos időszakban gyakorlatilag kiszáradt. A magyar piac tehát nem kivétel: kevés a valódi növekedési tőke.

Ráadásul nálunk a helyzetet egy bizalmi vákuum is nehezíti.

A külföldi alapok ritkán látnak bizonyított magyar céget és a nagyobb körökben (értsd: minimum 1M euró körüli) a hazai befektetők többnyire kivárnak: gyakorlatilag állandósult a lamentálás. A sztori vége sokszor a nagy egymásra várás: az alapító a befektetőre, a befektető a piacra, a piac pedig a csodálatos megoldásra. Csakhogy ez a legritkább esetben jön össze.

Vagyis érzésre ez olyan, mintha a magyar ökoszisztéma teljes egészében valahol a „seed” fázisban toporogna. Ugyan sokan drukkolnak, de senki sem hozza ide a pénzét. Az ökoszisztémában sokszor emlegetett, misztikus „külföldi tőkére” vár mindenki, hogy végre validálva legyen a magyar startupper és elhiggye a befektető, hogy képes nemzetközi szinten is eredményt elérni és valóban növekedni.

A spirál egyszerű: kevés a növekedési pénz → kevés a validált sikersztori → nem jön külföldi befektetés → még kevesebb a pénz → még kevesebb a validáció.

És ami a legkellemetlenebb: nemcsak a források, hanem a bizalom is párolog. Pedig egy ország startup-ökoszisztémáját nem a prezentációk, hanem a bizalmi struktúrák tartják életben. Ha ezek hiányoznak – ha a befektető nem bízik a környezetben, az intézmények a szabályozásban, a startupok pedig a befektetők szándékaiban – akkor nem a pénz tűnik el először, hanem a hit.

A bizalmi vákuum, amiben nyakig ülünk, senkinek sem érdeke és nem egyetlen szereplő felelőssége. A kormányzat tehet érte azzal, hogy átlátható, nyugat-európai mintára szabott szerződéscsomagokat és kockázatmegosztó matching-programokat hoz létre. A befektetők és alapok akkor építenek bizalmat, ha következetesen gondolkodnak follow-on körökben, és ezt a következő befektető felé is világossá teszik. A sikeres alapítók és közösségépítők pedig mentorhálózattal és aktív jelenléttel tudják visszaforgatni a tapasztalatot a rendszerbe, hogy az ne vesszen el, hanem mindenkit építsen.

Bőven vannak másolható modellek

Mégis, kevés a nagyvállalati startupprogram, hiányoznak a gyorsabb bevételszerzést támogató kezdeményezések és a külföldi kapcsolatépítés gyerekcipőben jár – holott másolható modellek bőven vannak.

Ehelyett ott tartunk, hogy nemcsak annak kell magyarázkodással töltenie az idejét magyar mivoltával kapcsolatban, aki pénzt kér, hanem annak is, aki kivinné a pénzét pl. egy sikeresebb nyugati alapba, mint befektető.

Sokszor látom, hogy a fejcsóválgató hümmögésen nem sikerül túljutni. Léteznek jó egyéni példák, de ezek sajnos nem írják felül a rendszerszintű működési hiányokat. Pedig hiába is várjuk, hogy majd egy csapásra, valami csoda folytán „megérkezik a bizalom”. Az ugyanis egy napi gyakorlat kell legyen: a nyitottság, a tisztesség és a következetesség az a tőke, ami így leírva nem túl menő (én is látom), de hosszútávon magabiztosan hozza a megtérülést.

Szóval, ha már itt ragadtunk ebben a kezdeti fázisban, viselkedjünk úgy, mint a legjobb alapító, aki mindig mindenhol megtalálja a megoldást és először is mi higgyük el, hogy a hiteles, stabil, erős ökoszisztéma és annak keretei mindannyiunk feladata. A világ csak ezután jön.